Lotti zseniális. Hónapokig emlegetni szoktam a beszólásait, ami a cserfességéből fakad. Milán viszont egy más tészta. De ő is tud nagyon szórakoztató lenni. És a blog hagyományához híven megint nem Lottiról szól a bejegyzés.
Egyik hétvégén ellátogattunk egy strandra. Már a délután közepén jártunk, amikor Lotti lángos után ácsingózott. Elmentünk a büfébe, ahol Lotti megkapta a léángost, Milán pedig az ő egyik kedvencét, pizzát. Én nem voltam éhes, az anyjuk szintén nem rendelt semmit mondván, hogy nem éhes. Erre később rácáfolt miután látta Milán milyen jóízűen ette a pizzát.
"Adsz egy kicsit a pizzádból, Milán?" - így az anyja.
Milán szó nélkül letört egy körömnyi nagyságú tésztát a pizzából és az anyja felé nyújtotta. Jó szíve van a kis rosszcsontnak, nem vitás. Én persze jól szórakoztam a helyzeten, illetve Veronika csalódottságán, aki tovább próbálkozott:
"Szeretsz, Milán?" - kérdezte.
"Igen!" - jött a szokásos kurta válasz a kisfiunktól.
"Akkor adsz egy szelet pizzát?" - könyörgött Veronika.
"Nem!" - Milán most sem hazudtolta meg önmagát.
Telt-múlt az idő, és fogyott a pizza. Már csak egy szelet maradt. Anya akcióba lépett újra:
"Milán, szeretsz?"
"Igen!"
"Akkor nekem adod az utolsó szelet pizzát?" - kérdezte Veronika.
"Nem, az az apáé!" - és felém nyújtotta az utolsó szelet pizzát.
Bár nagyon tetszett a szituáció, azért gondoltam könyörületes leszek a feleségemmel, és azt mondtam:
"Nagyon szépen köszönöm, kisfiam, de nem vagyok éhes. Egye meg inkább Anya!"
"Nem!" - vágta rá Milán a javaslatomra, és maga elé vette az utolsó szeletet, és rekord gyorsasággal felfaltra.
Anya rámnézett, és persze én úgy vigyorogtam, mint a vadalma, és csak ennyit mondtam neki fülig érő vigyorral:
"Inkább ne kérdezzük meg, hogy melyikünket szereti jobban"
